Van egy polcom a nappaliban, a ház legszebb és stratégailag legfontosabb pontján, a vitrinben, a tévétől balra. Az üveg mögött tartjuk mindazt, amit nem lephet be a por. Az ünnepi kávéscsészék már jócskán hiányos készletét, a borospoharakat, és a nevezett polcon azokat a könyveket, amiket ha egy lakatlan szigetre űznének, azonnal elpakolnék: kedvenc íróim legkedvesebb könyveit. Többek között Fredrick Backman minden megjelent írása itt várja, hogy újra és újra elolvassam őket. A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb című kisregény egy óra alatt elolvasható. Ez jó, mert így egy nap többször is el lehet olvasni, és ez pocsék, mert még nagyon szerettem volna kalandozni ennek a világát épp elfelejtő nagypapának az egyre rumlisabb és kuszább gondolatai között. Nem csupán a meghatódást szeretném újra élni, de vitázni is szeretnék, és felháborodni ezen-azon. Igaza van kedvenc skandináv írómnak – már megint – az Élet Nagy Dolgairól, de bosszant, hogy miért van igaza. 

Miért nem adjuk meg a gyerekeinknek azt, akkor amikor kérik, amit az unokáinknak bőségesen megadunk? Persze, persze, végül is nagyszerű, ha legalább ők megkapják (már az is valami), és a maró lelkiismeret-furdalás miatt sokszorosan kiélvezhetik legdrágább kincsünket, az időnket. Azt az időt, amit már nem is emlékszünk mire, de csupa fontos dologra el kellett osztanunk a gyerekeink és a Csupa Fontos Dolog között.

Igen, még nem az élettapasztalat beszél belőlem, hőbörgök csupán, hisz még csak a sor második helyén állok, anya vagyok, nem nagymama, és talán pont ezért nem értem, vagy nem akarom érteni, megérteni, miért ugrik át oly gyakran a figyelmünk egy egész generációt, hogy a világ egyik legnépszerűbb írójának több karaktere is ebben a cipőben jár. Tudjátom, még A nagymamám is azt üzeni, bocs....

Mintha nem létezne jelen idő. Fiatalon veszettül készülünk és pörgünk a jövőnkön, öregen meg a múltra emlékezve, belőle táplálkozunk és itt, az élet kellős közepén ahol állok épp, meg hol ide, hol oda ugrunk. Pedig nekem úgy tűnik, ez az a nap. Az, amit vártam, és az amire majd emlékezni fogok.

Már sokkal, de sokkal jobb a helyzet, de még mindig elismerően nézünk arra, akiről már meg sem lehet mondani, hogy három gyereket szült, annyira jól néz ki. Akár le is tagadhatná őket. (Mi a francért tenne ilyet bárki?) Aki már végre úgy él és utazgat, mint régen, mielőtt a gyerekei megszülettek. Aki nem adta fel a régi, menő szombati bulikat, nem lett papucs, mint oly sokan, és még tolja ezerrel az éjszakát. Aki már vissza is ment, már a kórházból ügyeket intézett, és nincs törés a karrierjében. Ezek tényleg nagy dolgok, amennyiben nincs más választásunk. Nem, nem arra gondolok, hogy tökéletesnek és társaságinak kell maradnunk, mert csak akkor szeretnek és fogadnak el minket (vagy mi magunkat), hanem arra, amikor dolgoznunk kell, mert el kell tartani a családot. Ám ebben az esetben is csak módosulhat a lista, és a gyerekekkel töltött idő, ha muszáj, kerülhet hátrébb, de nem maradhat ki a sorból, sőt még csak a végén sem kulloghat, mert akkor marad egy gyerek, vagy több, aki sokáig keresgél, kompenzál, pótol, csapkod, kallódik és kínlódik, mire megtölti azokat a szeretettankokat önerőből, amiket akár a szülei is megtölthettek volna, ha épp ráértek volna. Bocsánat, gyerekek!

Annyi mindent el lehet szúrni! Akarjuk, nem akarjuk, hibázunk. Legalább az időnk és az igazi figyelmünk legyen a gyerekeinké! Amúgy is sokkal jobb móka csirázó gesztenyéket gyűjteni a tavaszi játszótereken, mint valami kütyüvel a kezünkben ücsörögni, és virtuális beszélgetéseket folytatni a padon. Ezerszer szebb lesz a nap, ha a csomagtartóba maguknak is bedobunk egy rollert, nem csak a srácoknak. A kocsiban garantáltan szórakoztatóbb versenyezni, ki lát több virágzó aranyeső bokrot az oviig, mint telefonálgatni. A gépies felmosásnál sokkal nagyobb buli, amikor igazi szivárványdarabok hevernek már kora délelőtt a konyha padlóján.

A napokban volt a születésnapom. Erősen koncentráltam, amikor elfújtam a gyertyákat a tortámon. Negyvenegy éves vagyok és tele a szívem kívánságokkal, nehezen választok köztük, de tudom, fontos, mire gondolok ebben a másodpercben.

Szeretném ezt a számot látni a gyerekeim tortáján is. Mind a háromén. Addigra talán nekik is lesznek gyerekeik, még akkor is, ha kivárnak a családalapítással, ahogy én tettem. A három kis csillogó szempár várakozva és bíztatva néz. Fújd már el, anya! Fújom, és azt kívánom, hadd legyek körülöttük az ő negyvenegyedik szülinapjukon, és hadd hintázzak majd a gyerekeikkel egyszer.

Igen, hintázni szeretnék, méghozzá lelkiismeret-furdalás nélkül. Nem azért, mert anno elmulasztottam, hanem azért mert belépőt nyerni a gyerekek világába elképesztően menő, és mert hintázni őrült jó.