Sosem voltam királylány típus. Ez lehet, hogy azzal az egyszerű ténnyel van összefüggésben, hogy úgy tizenkét éves lehettem, amikor először lánynak néztek hozzánk látogatóba érkező ismeretlenek. A dolog némiképp érthető: csutka hajú, kapafogú, békákat gyűjtő langaléta gyerekként nem jegyeztek a loknis, szoknyás hercegnők esélyes győztesei között. (Itt azért szeretném újra elmondani, hogy NEM erősödik a gyerek haja, azért mert rövidre vágják, viszont rettentő hülyén néz ki évekig.) Később megint csak esélytelen voltam, mert az Alice Cooper pólóm, majd a retro hippi stílusom nem volt még a közelében sem a koronaékszernek.

Na de attól, mert az ember lánya nem születik hercegnőnek, később még lehet az! Velem például ez történt. Négy pasival élek. Négy érző lelkű, belevaló, bátor és csupaszív pasival, akiknek annyi, de annyi mindent köszönhetek.

Amióta ők vannak, lelassult és láthatóvá, érezhetővé, szagolhatóvá, megkóstolhatóvá vált a világ, annak minden részletével, apróságával.

Köszönöm a csigákat, a szivárványt és a verőköltő bodobácsot! Alig van náluk érdekesebb, egzotikusabb a bolygón! Fiúk, köszönöm Nektek, hogy újra tele a fejem dalokkal és versekkel. Kiderült kavicsfestésben nem vagyok épp tehetségtelen. Köszönöm, a rollert, a trambulint, a pocsolyában ugrálást, a nyári esőkben bőrig ázást, a szánkózást, a falevélrugdosást, és a hapcivirágokat, amik tavasszal elárasztják a világot! Köszönöm a meséket, amiket akár ezerszer nézhetek, olvashatok legálisan (hisz mindez a munkaköri leírásom része). Köszönöm a meséket, amik a fejembe költöztek, hogy aztán könyvek bőrébe bújhassanak! (Ugyanaz történt, mint a dinókkal: kihaltak és gumibőrbe bújtak.) Köszönöm, a mindent betöltő értelmet az életemben! Köszönöm, hogy minden hangosabb! Köszönöm, hogy minden színesebb! Köszönöm, hogy megszabadulhattam a magas sarkú cipőktől! Köszönöm, hogy a bujcizás programmá vált! Erről azt hiszem, egy kézikönyvet is írhatnék… (Kisfiam, – kéri apja középső fiamat, ami nem hajlandó figyelni az esti mesére, amit épp olvas a srácoknak – gyere, olvassunk! A válasz egyértelmű: Most nem mesézek, apa. Most anyázok.) Köszönöm a királyi ékszereket gyurmából és tésztából! Köszönöm, hogy királynő lehettem kisbékából!

Köszönöm a közösségeket, amiknek tagja lehetek, amióta anya vagyok! Lenyűgöző embereket ismertem meg a világ hétköznapi hősei közül: óvónőket, orvosokat, dadusokat, védőnőket, anyukákat, apukákat, nagyszülőket, akik akár ismeretlenül annyit, de annyit segítettek épp akkor, és épp ott…. 

A gyerekek adják vissza az esélyt arra, hogy jobb emberek lehessünk egy jobb világban. 

Anya, ma mindenről mi döntünk! – hallom fiaim ellentmondás nem tűrő kijelentését, ahogy fülig maszatosan csokit esznek reggeli helyett. – Gyere csokit enni! Ma csoki a reggeli. - Pillanat! – válaszolom, és írnék tovább, de meggondolom magam, és lecsapom a laptopomat.

Ennyi fér a gyereknapi bejegyzésbe. Pedig még annyi, de annyi mindent köszönhetek, Nektek, fiúk! Rohanok.

(Köszönöm a rengeteg csokoládét!)