2019. már 19.

A piros lufi

írta: lifegarden
A piros lufi

9fc646c2-f578-448a-90a1-bec6f24746a9.png

Fotó: pintrest 

 

A jungiánus teszt tizenhat dobozba pakol minket, a DISK négybe, a horoszkóp tizenkettőbe. Szeretünk egyszerűsíteni. Néha segít.

Na, én meg most elosztom a népet háromba.

Ahogy a fáktól az oxigént, a jóistentől meg a wifit, úgy kapjunk egymástól az energiánkkal. Mármint a pszichéssel. Ha most kihagyom az élményekből szerzett energiadózist (ami azért hatalmas és cseppet sem mellékes), akkor bizonyára mindenki észrevette, hogy egymástól is kapunk bőven, merthogy társas lények (is) vagyunk, és folyamatosan termeljük a lelket erősítő energiát, adjuk, vesszük, felhasználjuk. Képzeljük ezt el ezt az energiadózist úgy, mint egy piros lufit!

Ki ne szeretne piros léggömböket magának? A piros lufi szép, megmosolyogtat, repít, puha, tompít, ha esünk, magasabbra ugrunk, ha beléjük kapaszkodunk és ha rajta keresztül nézzük a világot, rózsaszín szemüvegnek sem utolsó. Piros lufit mindenkinek!

Egy normális piros lufi díler, mint egy mindig derűs családtag, egy végtelen türelemmel megáldott gyereksíoktató, vagy például a spanyoltanárom elég nagyszámú lufit tud legyártani és kézbesíteni. Ennek azonban ára van. Egyrészt a sajátja fogy, tehát muszáj a készleteket tartani. Másrészt az ilyen termelők profi cserekereskedők és vagy már a társas interakció során elérik a másik félnél, hogy csak fújja és adja ő is azokat a piros lufikat, vagy tudatosan keresik azok társaságát, akik viszont nekik is fújnak.

De vannak áldílerek is..... (őket nem tiszteljük meg azzal, hogy külön kategóriát nevezünk el róluk!) Akik úgy csinálnak, mintha adnának, de jaj, az ő lufijuk nem repül, csak egy pálcára kötve tűnik úgy messziről, mintha állna, de az egész egy nagy kamu. A valós piros lufi gyártók és az áldílerek megkülönböztetése már haladó szint. Szerencsére kárt épp nem okoznak, de tökéletes időpocsékolás a közelükben lenni, mert a cucc amivel szemfényt vesztenek hamisított, kínai, ócska. Olyan, mintha egy szerelmes valódi csókra várva a mellette álló kedvesétől egy kis táblán felmutatott emojit kapna szívszemekkel, vagy mintha egy színész a darab végén meghajolna, és vastaps helyett néma csendben mindenki nyomna egy kövér lájkot a darab fészbuk profilján. Nesze.

A másik oldalon állók, a fogadók, akik felhasználják a lufikat, nem egyszerűen gazfickók, vagy bliccelők a bolygó energetikai járatain! Egy percig se higgyük ezt! Ők csak fáradtak, vagy kimerültek, szomorúak vagy még picik, vagy már túl nagyok. Bizonyára ők maguk is gyártottak sok lufit meg talán fognak is, de most egy darabig, és még vagy már, de nem megy. Mi magunk is tartozunk ide néha a gyártó oldalról, merthogy hosszú távon ez az egész valahogy egy békés egyensúlyban van. Talán kutya kötelességünk is őket, a tisztán felhasználókat lufival ellátni, mert ők a jövő, vagy épp a múlt.

És itt jön egy nagyon, még a profik számára is nehezen felismerhető alap kategória, aki úgy tűnnek, mintha szükségük lenne a lufira, de valójában csak azzal szórakoznak, hogy kilyukasztgassák azokat a szép piros léggömb csodákat, amit mások a világ örömére felfújtak. Ők a hivatásos piros lufi vadászok, az energiavámpírok. Mondhatnánk, ugyan, már! Hát fújjon magának másikat, akinek sok van, mit bánja, ha egy-kettő kidurran… na de itt a lényeg! Nem azt bánjuk, ha kidurran, hanem ha direkt kidurrantják! Komoly különbség van a kettő között.

Fiatal felnőtt koromban ezt az utóbbi, harmadik kategóriát még nem jegyeztem, mert az ember úgy van összerakva, hogy a húszas éveiben kellő naivitással rendelkezzen, mert a bátorsághoz és a merészséghez az is kell, hogy ne tudjunk pontosan az ugrás előtt, hogy hová is érkezünk. Most azonban, amikor három pici fiamnak alig győzzük gyártani a lufikat, hülye lennék, ha a lufidurrogató intrikusokat beengedném a belső köreimbe. Bővel elég, akivel olyan felszínes, de elkerülhetetlen terepeken egymásba botlunk, mint a közlekedés, vagy a törökök átka, a szomszédság.

Azért ne gondoljuk, hogy ezek az energiavámpírok feleslegesek! Inkább a kártevőkhöz hasonlítanám őket, akik, ha nem lennének, csendesebb lenne a világ, hisz éheznének az énekes madarak. Nekünk is így kellenek ők, ilyen indirekt módon. Mert a felismerésükkel és a velük való küzdelem során fejlődik a személyiségünk. Megtanulunk például lelki védőbástyákat építeni, ami azért nem hátrány, ha van egy felnőtt embernek. Újrarajzoljuk a referencia csoportunkat, és tudatosan döntünk arról, ki is tartozik bele és ki nem.

És hát mivel töltenék meg a polcainkat íróink, ha nem lenne Biberach Bánk Bán mellett, vagy Jago Otello oldalán, vagy nem keserítette volna meg a három testőr életét Richelieu bíboros. 

Én nagyon igyekszem, és bár sok jó sztorim van, van hogy nem tudok annyi lufit adni, amennyit szeretnek, vagy nem kellenek a léggömbjeim. Nem mind lett olyan szép, amilyennek szerettem volna, de mindig megpróbálom és fújom őket újra és újra . 

És Te? Te hová tartozol? 

 

Szólj hozzá