Kétnyelvű család vagyunk, még akkor is, ha néha úgy tűnik, a gyerekek egyik nyelven sem értenek. Különösen reggel az öltöztetés során van ilyen érzésem, jellemzően télen, amikor ez a világ egyértelműen leghosszadalmasabb procedúrája. Garantált, hogy a három kissrácból egynek – szerencsés esetben csak – pisilnie kell, mikor már mindenkin rajta a kezes-lábas és a pechesen, akit először öltöztettem fel, már patakokban folyik a víz. A get dressed! vagy a vedd már fel, kérlek! egyformán hatástalan ezekben a félórákban. (Amúgy egy átlagos téli napon cirka két órát töltöttünk öltözéssel: fél itthon fel, fél az oviban le, háromnegyed óra délután újra az oviban felöltöztetős, és itthon az utolsó etap már egész jó időt fut. Meg is van a kettő, ugye?) Na de ott tartottam, hogy kétnyelvűek vagyunk. A férjem kanadai születésű és bár minden iskoláját angolul végezte, csodaszépen beszél magyarul. Persze hozott otthonról némi alapot, lévén a szülei magyarok, de ez az alap olyan igazi mix volt. Anyósom több, mint hatvan éve él az óperenciás tengeren túl és édes bájjal mond ilyen, és hasonló mondatokat a mai napig: Ugorj már le fiacskám a store-ba milk-ért! Szeretem ezt a mosógépet, nagyon szépen dolgozik. És még sorolhatnám. Nem könnyű ez, akárhány éve keverjük, tanuljuk, csiszoljuk a nyelveket, amikkel élünk. Férjem a jó nyelvi alapját mesterien kicsiszolta, és már csak a mély és magas hangrendű illeszkedéssel vét apró hibákat néha, és néhány közmondás buktatja le. Egyszer egy vita hevében azt mondta: Elég volt, szívem, most már ássuk el a baltát! Kirobbanó nevetéssel elástuk. Azonnal kábé.

Na de mit jelent ez a kétnyelvűség a srácainknak?

Az anyanyelvük, a magyar természetesen erősebb, hisz a nyelvi hatások döntő része itt és magyarul éri őket, de nagy örömömre az apanyelvük is él, és hol virul, hol bimbózik, hol szerénykedik, de napról-napra fejlődik szépen! Első fiunk évekig nem bonyolította angol szókincsét az alap birdie, horsie (madárka, paci) szavakon túl, majd egyszer csak egy spanyolországi nyaralásunk alkalmával három és fél évesen, áthívta a német szomszédokat, és precíz angolsággal bemutatta az apartmanunkat, a szobákat és a testvéreit, akiknek a korát sem felejtette el közölni. Leesett az állunk. Jé, ez a gyerek beszél angolul! Mégiscsak megérte apának minden második este a Graffalo-ról, és Little Red Riding Hood-ról olvasni, még akkor is, ha néha úgy érezte, magának mesélt.

Azt hiszem, nagyfiam addig úgy gondolta, az angol – bár mesét is csak eredeti nyelven nézünk – apa személyes kódja, amolyan titkos nyelve, ám ott, a kis túlzással bábeli sokszínűségben azért mégis csak kiszúrta, hogy mintha mások is beszélnék Peddington nyelvét. Jómagam felnőttként tanultam meg angolul. Nem volt egyszerű…. Ő nem is sejti, én pontosan tudom, micsoda előnyökre tesz szert játszi könnyedséggel, hogy számára a világ legtermészetesebb dolga, hogy angol az apanyelve. Idén lesz hatéves, és nagyon szépen tolmácsolja Peppa malacot a nagyinak. Mivel rég jártunk külföldön, most újra magyarul válaszol az angol kérdésekre. Na és? Azért mert valami nem ad jelet nap mint nap egy gyerek fejéből, azért az még ott van. De még mennyire!

Türelem, türelem, türelem…..

Látva nagyfiúnk apanyelvi evolúcióját, már ijedtség helyett csak mosolyogva összenézünk, amikor négyéves második fiunk dühösen kijavítja az apját: Daddy, az ott nem a moon, hanem a Hooooold!