Orsi barátnőm huszonnégy éve kitartóan felhív ezen a napon reggelente, és kaján vigyorral meghirdeti pünkösdi királyságát. Szerencsére sosem hagyná ki. Orsi nyolc nappal később született. Tehát ilyenkor hivatalosan egy évvel öregebb vagyok majd’ egy hétig. Remélem, ez a poén fogatlan, motyogós nagymama éveinkben is velünk lesz. Imádom így kezdeni a szülinapom.

Merthogy ma van a születésnapom. Történetesen a legfontosabb születésnapom, az élet értelme, a  negyvenkettedik. 

Néhány évvel ezelőtt pont ezen a napon felhívott az első nagy szerelmem anyukája. A gyerekszobában ültem, hajtogattam a srácaim kicsi pólóit. Akkor még csak ketten voltak, azóta szerencsére három méretben hajtogatom a még mindig kicsi pólókat. Szakítás ide vagy oda, ha az ember lánya évekig része egy családnak, jó darabig kísérnek még smsek, üzenetek, hívások, szeretetcérnák. És ez így van jól. „Szia – mondtam lelkesen -, de örülök, hogy hívtál! Milyen drága vagy, hogy eszedbe jutott a szülinapom.” A vonal végén zavart csend és felcsendülő heppibörzdéj helyett meglepő komolyság várt. „Azért hívlak, mert tudom, mennyire szeretted Nagyit. A mai napon elment közülünk. Úgy hiszem, szeretné, hogy tudjál róla.” Furcsa érzés árasztott el. Nem szomorúság vagy bénultság. Talán, mert kilencvenöt évet élt Duci néni boldogan, családban, jókedvben, és ez bőséges áldás az Élettől. Magamnak sem kívánok többet. Inkább egyfajta megnyugvás és megilletődöttség, hogy igen, értem az üzenetet, legjobb tudásom szerint átveszem a stafétabotot, és viszem hírét tovább a világban a Fakutyáknak. Duci néni ugyanis egy fakutya volt. Egy igazi. Az a fajta teremtmény, aki azért jött e világra, hogy másokat a hátára véve nevetve suhanjon a cseppet sem veszélytelen, de rettenetesen szórakoztató jégen. A többség csak áll és fázik, vagy magát szórakoztatva korcsolyázik. Ám vannak a fakutyák, akik másokat cipelve siklanak, és miközben csúszkálnak velük, néha megpördülnek, vagy túl gyorsan mennek, de bármilyen göröngyös is a jég, a fakutya utasa nevet, pontosabban vihog, mert nem tehet mást. Ez az egész utazás a hidegben pörögve lehet ijesztő is, vagy lehet mókás. Ez rajtunk múlik, mondanák a segíts magadon mozgalom hívei, de ez nem igaz. A sorsaink ütköznek, egymásra csúsznak, közelednek és távolodnak, példát mutatnak vagy elriasztanak, és az életeink van, hogy úgy összegubancolódtak, mint a karcos vonalak, amit a korcsolyák élei rajzolnak a jégre. 

Egy igazi fakutya tolja kicsit, aki fáradt, megpörgeti azt, aki kicsit szomorú és a nap felé fordítja azt, aki lógó orral, csüggedten bámulja a cipőjét. Duci néni pont ezt tette azokkal, akik a közelébe kerültek.

Duci néni úszott, mindvégig úszott. Úszott, mikor nyolcvanöt évesen nyugdíjba ment a röntgenasszisztensi állásából. Úszott, mikor hatvanpár évesen megözvegyült. És addig úszott be egyedül a Balatonba a még hűvös, hajnali nyári reggeleken, amíg pici ponttá nem vált és egybe nem olvadt a kékeszöldes horizonttal. 

Egy ideje újra úszom én is. Valamiért csak háton. Azt szeretem a legjobban. Magasra nyújtózom minden karlendítésnél, mintha el akarnék érni valamit messze a fejem felett, úgy, ahogy még gyerekkoromban Zoli bá’, a tornatanárunk tanította a parton állva, a levegőben úszva. Érzem a mozdulatot a derekamban, a fejem búbján, a vádlimban. Vézna, rövid hajú gyerek voltam. Az víz világa befogadott, imádtam benne lebegni, és a hajam még télen is néhány perc alatt száraz volt. A sellőknek, azt képzeltem, rövid hajuk van. 

Az elmúlt népmesei hét évben kerültem az uszodát. Igazoltan távol, persze, és szépen megszoktam, hogy nem csobogok, nem libegek, és a hajam is hosszú. A franc szárítja húsz percig.

Aztán a víz nem engedett, mint egy okos anya kivárta, míg duzzogok, okoskodva megmagyarázom, miért nem megyek, és mikor visszakullogtam, öleléssel várt, és nem dorgált, hogy én megmondtam, meg látod, hogy igazam volt. Megtartott, lebegtetett és mintha mostanság a hajszárítók nagyobb teljesítményűek lennének, nem tudom, de tíz perc alatt végzek.

Tegnap, drága Fakutya, sokat gondoltam Rád. Biztosan benne volt a tegnapi történetemben a kezed. Ne is tagadd! Megugrott az egy négyzetméterre jutó fakutyák száma. 

Pucéran állok az öltözőszekrényem előtt. Nem kérdés, mit veszek fel először. A gyűrűimet, amiket hét évig nem hordtam, mert a várandósságok alatt felszedett huszonöt kilók nem csak hasra mentek. Egyszer nagyképűen visszavettem őket a szülés után, mondván ugyan, már fel tudom tuszkolni, nézd csak, drágám! Pár óra múlva a János Kórház gipszelőjében az akkora már pirosan pulzáló ujjamról vágták le mindkettőt. Na szóval most kivártam. Biztosra mentem, és csupán egy hete vettem fel őket újra. Azaz vettem volna fel most az öltözőszekrény előtt állva, de leejtettem. Csörömpölés és csalódás, mert mikor kirántottam, még kettő esett lefelé, ám mikor a földre értek, már csak egy volt ott, a jegygyűrűm. Az eljegyzési gyűrűm eltűnt. Azonnal keresni kezdtem. Kétségbeesésemet látva a többi nő is hajlongott, világított, tanakodott, sajnálkozott, hitetlenkedett. Megjött a recepciós lány, megjött Aranka, a takarító néni. Én egy gombóccal a torkomban néztem meg újra és újra a zugokat, ráztam szét a ruháimat, túrtam vizes, kócos hajamba, ki tudja, hátha belerepült. De semmi és sehol, elnyelte a Föld. Nyamm-nyamm. Hallottam, ahogy emészti.

Minden érkező és távozó nő segíteni akart, ám volt egy kis csapat, aki kitartott mellettem: a recepciós lány, egy Szabó Magdára nagyon hasonlító hölgy és Aranka, a takarító néni. Tanácstalanul és értetlenül néztük egymást. Én egyre csüggedő reménnyel. Egy óra keresés után feladtam. Szabó Magda végül őszinte együttérzéssel a szemében úszni ment, Aranka néni folytatta a munkáját, és a recepción is hiányzott már a kedves lány. 

Kifelé indultam. A kijárat melletti hajszárítóknál egy nő rám néz és megkérni: „Mi történt? Miért vagy olyan szomorú? Ne! Az eljegyzési gyűrűd? Jaj, már az előbb is gondoltam, hogy segítenem kéne, de orvoshoz viszem a fiamat időre. Na, de hadd nézzem meg gyorsan én is! Van egy érzésem, hogy megtalálom.” Azzal visszament bevilágított az addig már hatszor átvilágított öltözőszekrény alatt tanyázó porcicák közé, akik talán akkora unták meg a macska-egér játékot a gyűrűmmel, mert ahogy benézett, magabiztosan azt mondta: „Én látom.” A recepciós lány, ki tudja miért, újra ott állt Arankával a jobbján, és mikor az ismeretlen jótevőm kipiszkálta a gyűrűmet a szekrény résnyi reteszéből, én örömömben akkorát kiáltottam, hogy Szabó Magda rohanva tépte fel az ajtót, amin pár perce úszni indult: „Mi történt? Csak nem? Kiáltást hallottam!”

És akkor én elsírtam magam, és örömömben össze-vissza ölelgettem ezeket a körülöttem álló, különböző korú, testalkatú, felöltözött és félpucér nőket. Hagyhattak volna magamra, legyinthettek volna, mert siettek, vagy mert végre egyedül lehettek volna a vízben, és mert nem dolguk velem reménytelenül hasalni egy női öltöző padlóján. De ők nem tehettek ilyet, mert fakutyák voltak mind. 

És azóta én vigyorgok. Csak úgy. Komolyabb ok nélkül. Pont mint egy fakutya.

És én szeretném követni a nyomod, kedves Duci néni. Még messze vagyok a te bölcsességedtől, na de kérlek, azért mégiscsak volt hatvan évnyi előnyöd velem szemben! Feltett szándékom, hogy utolérjelek. Nem akarom engedni, hogy a hóviharok eltemessék a lábnyomod, végig szeretnék ugrándozni a cipőd nyomán újra és újra, ha már így összekapcsolódtak életünk fontos dátumai. Pedig sok a vihar mondhatom, és kényelmesebb is lenne innen bentről, a melegből bámulni kifelé. Biztosan kevesebbszer csúsznék el, és esnék pofára, ha maradnék szépen nyugiban, a kipróbált tutiban. De biztosan kevesebbet is nevetnék. Szóval inkább megyek, csúszkálok, kockáztatok, esek-kelek és lám, mikor körülnézek, látom, hogy mennyi, de mennyi Fakutya van még körülöttem. Most ti lendítettetek ki engem. Nem tudom, hogy köszönjem meg! Ha olvassátok ezt az írást, az nem véletlen. 

Boldog égi születésnapot Neked, és még sok ilyen boldog földit nekem, mint ez a mai!