Futni mindig futottam, de sose gondoltam extrának, vagy különlegesnek a futást magát. A kutyasétáltatás spotosabb formájaként tartottam számon és hatlábúként kocogtam, futottam, rohangáltam, és ez természetes része volt az életemnek. De elegendő nem volt. Sokkal érdekesebb, merészebb, és változatosabb sportok vonzottak. Aztán valami megváltozott.

Mondhatnám azért, mert egy futócipő mindig kéznél van, nem igényel alkalmazkodást egy csapathoz, vagy egy nyitva tartáshoz. Az is tény, hogy régi hobbijaimhoz kell ez-az: a búvárkodáshoz tenger, a motoros túrákhoz pedig egy jó járgány és némi rutin. És akkor még hozzáfűzném, hogy egyik sem kisgyerekes aktivitás.

De ez így önmagában mégsem igaz. A futás mellett nem csak az egyszerűsége mellett kötöttem ki. Sokkal, de sokkal többet köszönhetek neki.

Visszatalálok vele saját magamhoz. Néha dühös, soha el nem hangzott párbeszédeket folytatok emberekkel, akik kihoztak a sodromból, vagy megbántottak, de ott és akkor nem voltam elég talpraesett és frappáns, hogy kivágjam, megvédjem magam. Máskor meg világmegváltó ötleteim támadnak, és vigyorogva indián szökellek vagy cigánykerekezek, amikor a fejemben egy újabb lámpa gyúl ki. Csodás szelepet nyit a világra ez a lopott, futással töltött óra. A gőz kimegy, a friss gondolatok bejönnek. Felér egy terápiával.

Imádom a gyerekeimet, és hatodik éve róluk szól az életünk. Mivel a hétköznapokban nincs családi támogatás mögöttünk, a férjem és én oldunk meg mindent a három kicsivel, és ez jól is van így. Vannak ennél nehezebb feladványok is az életben. Viszont a belső motoromnak kell a benzin és nagyjából százszor jobb anya és társ vagyok, ha néha kifuthatok a világból. De legalábbis, ha megkerülhetem a Normafát. Mert amint visszatértem feltöltött tankokkal, új erőre kapok. Azt szoktam ilyenkor mondani, hogy el kell futnom, mert már nagyon hiányzom magamnak.

 Az adagom pont hét kilométer. Ez az én hétfejű sárkányom. Szépen megküzdök mindegyik fejével.

Az elsővel nagyon egyszerű elbánni, még a kutya is én is lendületesen futunk. Mindketten örülünk, hogy kiszabadultunk. A terep itt még sík. A Normafától indulunk, és csak úgy pattogunk a gumitéglán. Mindig meg is lepődöm, hogy mennyire gyorsan értesít a futóalkalmazás a telefonomon, hogy meg is volnék az első kilométerrel.

A második feje sem vészes az én újra megtalált sárkányomnak. Bár Peppa Lúcia, ez a tacskólábú keverék, mintha kezdene lehagyni. Épp megkörnyékezzük a kilátót. A csúcstámadás előtt egy kis kerülőt teszünk és körbefutjuk a hegytetőt.

A sárkányom harmadik feje nagy és rettenetesen meleg tűzet okád. A kaptatón a kilátóig egyértelműek a kutyáé a dicsőség. Ha nagyobb testű lenne, rá is ülhetnék a hátára, de így csak huzatom magam. A végén gyakorlatilag csoszogok, és leveszem a sálam, és a derekamra kötöm a pulóverem, mert esélyes, hogy kigyulladok. Ez a sárkány legveszedelmesebb feje. Esküszöm, még vigyorog is.

A negyedik kilométerrel lefelé veszem az irányt. Itt a párbajunk kezd komikusba fordulni. Ha Peppa eddig bírta is egészségügyi megállók nélkül, ekkora már biztosan megállunk párszor. Míg dolgát végzi, én türelmetlenül egyhelyben futok. Ez rém idegesítő, de minimum zavaró lehet neki.

A sárkány ötödik feje már jókat röhög rajtam, mert a pórázon kívül egy tele, meleg zacskó kutyaszart is lóbálok az első kukáig, úgy egy kilométeren keresztül.

A hatodik fej lenyisszantásakor már beelőzöm a kutyát. Lévén rövid, tacskólábú, ez nem nagy dicsőség, de azért én kicsit büszke kezdek lenni magamra.

A hetedik kilométeren új erőre kapok és magamtól eltelve lesprintelem a végét. Ez kívülről másképp nézhet ki, mert tegnap például ezt mondta egy apuka a kislányának: „Nézd, kicsim, mennyire édes az a kutyus, és milyen ügyesen poroszkál a gazdájával!”

Francokat poroszkál, de én akkor is büszke vagyok. Megint legyőztem az én hétfejű sárkányomat.

Barátságos mérkőzés volt, fakardal, szó sem volt igazi harcról – sose tudnék bántani egy sárkányt -, de mindketten komolyan vettük a küzdelmet, és végül is ez is kellett ahhoz tele legyen a tankom a következő néhány napra.