Egy hete mániákusan virágokat ültetek.

Nem tudom, miért, de minden nap egy nagy tálca virágzó növénnyel érkezem haza, és a tenyerem vízhólyagos a kerti munkától. Ültetek. Folyamatosan. Közben a gondolataim a Dunán időznek. Valamiért nem vitte el őket a sebes áradat. Pedig huszonegy életet elvitt. Örökre.

Mikor ültetek valamit, bármit, ami él, kicsit jobban hallom, és elbírom a saját gondolataimat. 

A személyes világomban béke van, de egy hete mintha szorosabban és a szokottnál is hosszabban ölelném a fiaimat magamhoz esténként, mintha többször hívnám a férjem nap közben, mintha nem hagynám a napi csepp ügyek miatt halogatni a hetek óta tervezett kávézást az öcsémmel. Egy hete mintha jobban óvnám a belső váram. Nem engedem belépni az intrikus, rosszindulatú szomszédot meg a káromkodva, engem előző, dühöngő sofőrt. Őszintén nem érdekelnek, mintha egy üveg mögött lennének. Én tettem oda őket, mert nem fontosak. Nem érdemlik meg a figyelmem. Leckét kaptunk mind, két ország gyásza szembesít minket a felelősséggel, mik fontosak az Életben, és kik nem. Nem értem, fel sem fogom, mi történt egy hete a Dunán, de hol sértetten, hol meghunyászkodva perelek Istennel, hogy hát hogyan engedhetted ezt az egészet, Te, Uram?! Szeretnék több kontrollt, hogy védhessem, akit szeretek. Szeretnék több ígéretet, hogy ez velünk nem fordulhat elő. Szeretném a fejem a homokba dugni, hogy ne is lássam ezt az egészet, és szeretnék tenni valamit, hogy lássák, nem közömbös a néma, csak tanácstalan, csak fél, csak eszköztelen, csak ültet. Virágokat. Megállás nélkül.

Nincs vallás, sem eszme, ami pótolná az örökre elveszetteket. Magyarázkodik mind, érvel, felelőst keres, de a Duna néma. És vannak családok, ahol örökre üresem marad valakinek a széke az asztal körül. 

Lázár Ervin jut eszembe, hogy sok rossz van, amiben van valami jó, de van fenékig rossz is. És most, pont mint abban, hogy Vincze Jenő bácsi meghalt, hogy hét másodpercben tört apró pici darabokra egy hajónyi élet, az fenékig rossz. Nincs abban semmi jó. 

Egyetlen mantrám maradt, ahogy ások, ahogy a gyökereket rendezem, ahogy napos részeket keresek a fák árnyékai között a kertben: Legyen lelkük bekötve az élet kötelékébe. Legyen lelkük bekötve az Élet kötelékébe. Legyen lelkük bekötve az Élet kötelékébe…..