„Túl hangos a zene? Öreg vagy!” (Aerosmith, ha jól emlékeszem…..)

Azt hiszem, van egy ingerbefogadási szintje és maximuma mindenkinek. Ez extra eltéréseket mutathat, mintha valahogy velünk születne, legyen szó érintésről, hangról, sebességről, társas életről. Én magamat mindig azok közé soroltam, akinek ezekből az ingerekből, úgy általában több kellett. Motoroztam, búvárkodtam, tempós vezetés közben ordított a rock és még sorolhatnám….

Aztán lett három kisfiam. A zenehallgatási szokásaim (is) változtak. Amúgy zenében mára teljesen mindenevő vagyok: Claudio Capeo, Dido, Manu Chao, Tosca, Ektomorf, Guns, Rúzsa Magdi, Of Monsters and Men, Lara Fabian, Tankcsapda, és még hosszan, és totál összevissza sorolhatnám kedvenceimet, de a rock, az a gyökerem. Beívódott, és hát a régi szép idők… Mikor zenét kezdtem hallgatni a rock még egyeduralkodó volt az életemben.

Azóta eladtam a motorom (egyszer visszatérek!), és a vezetés lelassult. Amikor először vittem az első babámat egyedül autóval, nyugodtan szállíthattam volna kihalófélben lévő, ritka állatok felbecsülhetetlen értékű tojásait is. Tökéletes állapotban érkezett volna mind, annyira visszavettem a tempóból. A gyerekek ráadásul évekig utáltak autózni. Néhány kudarcba fulladt kísérlet után feladtam, és beértem a gyalogosan elérhető programokkal. Szerencsére ezekben az években épp Szentendre belvárosában laktunk, így ez nem volt nagy áldozat. Szentendre a kisgyerekes lét paradicsoma (is). Na de visszatérve a vezetésre. A nagyon ritka és elkerülhetetlen utakat a zene mentette meg. Én magam is elcsodálkoztam, hogy semmi, de semmi kedvem nem volt ordíttatni a rockot, mert a srácok annyit ordítottak, mint Alice Cooper, Axl Rose és Lukács összesen egész életükben. Megijedtem. Igaz a mondás a hangos zene és az öregedés viszonylatában? A legkívánatosabb zenét a Klasszik Rádió játszotta számomra évekig. Halkan, finoman, nyugtatóan. Nem tudok elég hálás lenni ezekért a békés percekért, amikkel a klasszikusok könnyedén tompították, lecsendesítették túlingerelt agyamat és lelkemet. A 92.1 örökre ott marad a beállított csatornáim között a kocsiban. Aztán néha halkult a három rock/opera sztárom a gyerekülésekben, és akkor kicsit odébb a 90.9-en felfedeztem magamnak a Jazzy-t. Napfény, lazulás, még mindig nyugtató, chill out célzattal. Új dimenziók nyíltak. Bevallom, ez a csatorna is csodás. Örökös tagságot szavaztam nekik.

Én mindig pörgettem magam a zenével, és őrült jó volt megtapasztalni, hogy lassít és csendesít, hogy most lassítania, csendesítenie kell, hogy megmenti a dobhártyámon keresztül az agyamat ez a hatás.

Mivel már a kicsi is kétéves, a három frontemberes hard rock banda szelídült valamennyit a kocsiban. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a 95.8-on időzöm, és valahogy, mint egykor, tinédzser koromban, legszívesebben újra rockzenét hallgatok vezetés közben. De még milyen őrült jó zenéket! (A beszélgetős műsorokról nem is beszélve!) Persze, erős a Rock Fm hallgatásomban a nosztalgia, hiszen anno minden fesztiválon ott voltam, amin csak tudtam, és a játszott dalok nagy része olyan, mintha egy időgépre szállnék. Egy csomó dalt kívülről fújok.

Totális anti-aging hatás.

Hát egy ilyen időutazás kellős közepébe kerültem, mikor véletlenül együtt ünnepelhettem a frekvencia hallgatóival a stúdióban ülő Paksi Endrét. Zseniális műsor volt! Nem vagyok az a betelefonálós alkat, de ezúton is üzenem Paksi Endrének, és az Ossiannak, hogy BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT! Meg, hogy vannak férfiak, akiknek jót tesz a kor. A dauerolt, tupír korszaknál – oké, tudom, trend volt –, meg úgy általában a korosztályánál mennyivel, de mennyivel jobban néz most ki az Ossian frontembere!

Ami elképesztő volt, hogy minden számot együtt énekeltem azokkal a zseniális előadókkal, akik meglepetésképpen feldolgoztak egy Ossian nótát és te jóságos éééég! mennyire menő lett ez az egész! Sajnos hamarabb értem célba, mint ahogy a műsor véget ért, de mielőtt leparkoltam, megtudtam, hogy az egész hanganyag cd formájában benne lesz a szeptemberi Hammer magazinban. Az még két nap, gondoltam, és megnyugodva kiszálltam a kocsiból.

Az első adandó alkalommal, a gyerekekkel együtt berongyoltam egy bevásárlóközpont újságosához, ahol egy levegővel elhadartam, hogy Paksi Endre hatvan, és az Ossian negyven éves, és ugye van még Hammer Magazin, amiben az Ossian feldolgozások cd melléklete van. „Ugye, van még? Ugye nem kapkodták el?”

„Nyugodjon meg. Bőven van.” – hangzott a lelkesedésemen kissé fennakadó udvarias válasz.

Az eladónő rám nézett, majd a gyerekekre, és kicsit gondolkozott, miért nem a Praktika Gyerek mellékletét keresem ennyire vadul. (Mert az már természetesen megvan.) Adott egy újságot, és azt hiszem, majd kiugrottam a bőrömből és még elmondtam neki néhány felesleges részletet a Rock FM meglepetés műsorából és a személyes élményeimről rockzene frontot. (Néha túllelkesedem. Ilyenkor túlságosan, úgy értem, elképesztően sokat beszélek. Jaj.)

A nő rám mosolygott és azt mondta: „Őszintén örülök, hogy ennyire őrül.” 

Azóta a kocsiban dübörög az Ossian.

Mikor ma reggel oviba menet lelkesen ordítottam a slágereket, hátra sandítottam, hogy a fiúk meddig bírják anya hétköznapi őrületét. Minden oké volt, így folytattam. Az egyik zúzós számot egy líraibb követte, mire négyéves fiam türelmetlenül rám szólt: „Anya, ne ezt! Azt a fiúsat, ami az előbb volt!”

Hát, rendben, kicsim! Visszaléptettem. Hadd szóljon!

(Yeah.)