Ma reggel történt valami. Valami, amire biztos, hogy egész életemben emlékezni fogok, és amit talán a legkülönlegesebb kincseim között fogok tartani, nagy becsben, mindig elől tartva.

A három kisfiam adventi naptárába minden éjjel egy kis csokit csempésznek az angyalok. Egyszerre egyet, mert a kis szárnyasok tudják jól, sem a másfél, sem a majdnem négy, sem az öt és fél évesek nem állíthatók még irreális kihívások elé önuralom terén. Az angyali feladatok napi ellátását tehát ketten menedzseljük a férjemmel. Tegnap este ő volt szolgálatban, én korábban feküdtem le. Reggel a srácok indián üvöltésekkel kísérve levetették magukat az emeletes ágyakról és rohantak a földszintre a naptárakhoz. Azonnal tudtam, hogy baj van – hogy nagy baj van. Az örömujjongást többnyire csendes majszolás követi, ám most sírásverseny indult, ahogy egyik naptártól a másikig rohangálva rádöbbentek, az angyalok semmit, de semmit nem hoztak az éjjel.

Férjem arcára kiült a rémület.

Gyorsan lerohantunk értük, és az összes gyereket visszacipeltünk az emeletre.

Összenéztünk. Újratervezés. Most.

Nick, lehet, hogy te nem vetted ki a kulcsot a zárból éjszakára? – kérdeztem a férjemtől. – Csak ez lehet a magyarázat, hogy mindent bezártunk és eldugaszoltuk a kulcslyukat is. Nem tudtak sehol bejönni a házba. A kicsik könnyes maszattal bámulnak és egyértelműen újabb nagy sírásrohamra készülnek. - Mi lenne, ha én most gyorsan lemennék  - kérdeztem - és kivenném a kulcsot, amíg ti itt az angyalváró dallal – nos, ezzel fekszünk ilyenkor karácsonyig minden áldott nap – visszacsalogatnátok őket? Hátha még meghallják!

Végül is még nem világosodott ki, talán még dolgoznak – helyeset Nick és bátorítóan bólogatott.

Én ezzel lerohantam.

A csoki mentőakció sikeres és gyors kivitelezése után a kezemben a kulccsal rohanok vissza és azt látom, hogy a két ovis az amúgy is túl cuki szörnypizsamájában az ablakpárkányon áll, ahová Nick felpakolta őket. Az ablak bukóra nyitva, a legkisebb az apja karján, mind a négy pasi izgatottan fürkészi a még sötét utcát, és vágyakozó szemekkel kémleli a derengő eget, miközben torkuk szakadtából éneklik együtt négy jól elkülöníthető szólamban: Szálljatok le, szálljatok le karácsonyi angyalok!

Izgatottam megmutattam nekik a kulcscsomót, hogy megvan a bűnös. Zörgessetek máma este minden kicsiny ablakon.. de ők biztosra akartak menni és egyre hangosabban folytatták. Palotába és kunyhóba nagy örömet vigyetek! És akkor a véleményvezér legnagyobb a maga öt és fél évével felkiáltott: Most repültek vissza! Láttam az angyalport a szárnyukon!

Megmenekültünk.

Boldogságos ünnepet!

És akkor lerohant mindenki.

Igen, mind tudjuk, hogy kisgyerekekkel az élet intenzívebb: valahogy minden hangosabb, színesebb, jóval fáradtabb, az elképzelhetetlenségig rumlisabb, egyszerűen harsányabb, és ami a legklasszabb, a részletek főszereplőkké válnak, és újra kaland lesz a régi élmény. A hóesés a téligumi parából örömünnep lesz, a csigák nyálas kerti lényekből egzotikus állatokká lépnek elő, és a varázslat része lesz a hétköznapoknak. Sokszor beszélgetünk például arról, hogy melyikünk milyen színű sárkányt szeretne magának, és a legőszintébben mondom, náluk jobban csak én vágyom egy igazi sárkányra. (Talán ezért szeretek ennyire vezetni…? De ez egy másik történet.) Merthogy igenis vannak sárkányok, és tündérek is, és a világ rejtett zugaiban elfelejtett dinók élnek. És természetesen léteznek karácsonyra specializálódott, igazi angyalok, akiket hagyni kell bejönni, ha máshol nem, hát a kulcslyukon át.

Mert ma reggel nem elég, hogy végre ott volt a csoki ahol lennie kellett, még a bejárati ajtó ablaka előtti elsuhanó árnyakat is láttuk. De tényleg! Nem csak ők hárman, mind az öten láttuk, ugyan talán homályosan, mert egy kicsit mindenkinek könnyes volt a szeme. Nekik még a tíz perccel korábbi sírástól, nekünk pedig a hálától, hogy léteznek és mi vagyunk a szülei ennek a három kisembernek, akik minden nap becsempésznek valami csodaszerű valóságot az életünkbe.

Szóval ne felejtsétek el éjszakára kivenni a kulcsot a zárból! Bármi megtörténhet….