Tele a virtuális világ (is) cicaharcokkal. Meg azok áldozataival.

Egyik nap a bálnácskáké, a következő a kérkedő celeb anyáké és a kritikusaiké. Bálnácska ügyben csak jelzem, a le és megszólt nők amúgy orvosok, cégvezetők, körmösök, befektetési tanácsadók, vagy akármik, nem mellesleg meg anyák, nagynénik, nagymamák, akik számára – magyar valóság ide vagy oda – a nyári pár hetes strandszezonban nem merül ki a valóság. Hivatásszerűen gyógyítanak, programoznak, szépítenek, könyvelnek, vagy teszek valami igencsak értékeset. Így remélem, mikor egy erőnlétéből, megjelenéséből és alakjából élő nő tolla megszalad, csak nevetnek. Legyünk bálnácskák, szőrös hátú rozmárok vagy akár sellők, bártan bízhatunk benne, hogy van azért élet a rúdon túl is.

Anyaság ügyben meg rosszabb a helyzet, mint a focival. Foci ügyben legalább páran bevallják, nem értenek hozzá.

Anyaság ügyben mindenki okos.

Ez egyfelől nagyszerű! A magam részéről örömmel döbbenek meg, hogy a könyvesboltok piramisokat építenek gyereknevelési könyvekből. Ez csodajó! Azt jelenti, igyekszünk ezt a kiemelten fontos szerepet jól, jobban, felkészültebben játszani. Nincs a témában Bibliám, de bármit is olvastam, mindben találtam hasznosat, vagy elgondolkodtatót. Még vannak ígéretes könyvek a listámon. Szóval én meg szeretném mászni azokat a piramisokat, de legalábbis elidőzni néhány lépcsőfokon.

Az érem másik oldala, azok sajnos a szakértők, akik ráültek a bölcsek kövére, és nem mozdulnak onnan. Onnan osztják az észt. Ez meg ahelyett, hogy segítene, frusztrál, nyomaszt, és bánt.

Amennyiben elfogadjuk, hogy nincs két ember, akinek az ujjlenyomata megegyezne, miből gondoljuk, hogy egy olyan összetett téma, mint a szülőség, vagy az anyaság megélése egy kalap alá vehető úgy, hogy mások a mintáink, más a személyiségünk és még az a fránya kölyök is olyan, amilyen. Egyedi.

A megélt nehézségek is azok.

Három fiam született négy év alatt, júliussal megkezdtem a hetedik szoptatással töltött évemet, háromszor híztam és fogytam 20-25 kilót és öt évig nem aludtam át egy fél éjszakát sem. A magam részéről megfogadtam, hogy nem söpröm a szőnyeg alá a nehézségeket. Ha érdekel valakit, elmondom, nem tudtam, hogy ennyire próbára leszek téve. Merthogy magamat is megleptem amikor a totális kialvatlanság kifordított önmagamból, vagy amikor ugrándozva vártam a keddeket, hogy jöjjön végre a bejárónő, mert akkor egy másik felnőtt is lesz velem napközben a házban, ami fehér holló kategóriás volt ezekben az években. Építkezés, költözés, egzisztenciális próbatétel, egyre távolodó barátok, távol élő családok és három kicsi… rengeteget voltam egyedül. Azt is szeretném világgá kürtölni, hogy bár egész életemben aktívan sportoltam, végtelen hálás voltam a karcsúsító fehérnemű feltalálójának, merthogy nagyon sokat híztam és nagyon lassacskán szabadultam meg az extrámtól. Újraépítettem szinte mindent, amit magamról, a testemről és a lelkemről addig tudtam, és bár nem cserélnék senkivel, voltak mélypontok. Mondjuk, amikor az ember lánya megérti, hogy az LGT „fáradságtól a könnyed kicsordul” sora nem csak jól hangzik, de mélységesen igaz is, vagy, amikor az Egyszer még jó lesz! feliratú doboz teljes tartalma hirtelen felindulásból a ruhakonténerben végzi, mert ha így is van, ahogy optimista első várandós énem megüzente, semmi, de semmi kedvem tartogatni egy dobozt, ami minél porosabb, annál idegesítőbb.

Hogy mindez eltörpül az anyaság csodája mellett? Bármelyik korábbi bejegyzésem bizonyíték rá, de attól még megvoltak a magam csatái a mindennapokkal.

A barátnőmmel családostul nyaraltunk két hete, mikor az esti Aperolt szürcsölve bevallotta, első gyereke születésekor nehéz volt számára, hogy nem merte felvállalni a sok zombi, kialvatlan és lestrapált anyukának maga körül, hogy ő ennyi sorozatot még életében nem látott, mint Dóri első születésnapjáig. Lánya pár hetes korától 12 órákat aludt éjjel, óramű pontossággal három óránként szopizott, közte pedig féléves koráig édesdeden aludt. (Én is láttam. IGAZ!)

Oké, itt óriási az eltérés. Nem várhatunk mély átélést ekkora tapasztalati különbséggel, ugye? Gyorsan megjegyzem, bár a barátnőmnek fogalma sincs, milyen öt évig nem aludni, mindennapi családi segítség nélkül gyereket nevelni, mégis rengeteg támogatást kaptam és kapok tőle. És nem csak ezen a fronton, hanem az életem minden területén. Nem tudok ezért elég hálás lenni! (lovelovelove)

És a másik oldal.

Azt gondolnánk, amikor egybecsengő élmények érnek minket – különösen anyaként – empatikusabbak leszünk, megértőbbé válunk egymás felé. Hát, nem feltétlenül. Mindenkinek van ugye olyan idősebb nő a közelében, akinek kedvenc válasza: Ugyan már! Ez régen pont ugyanilyen nehéz volt! Sőt, még a pelenkát is magunk mostuk. (Köszi! Sokat segítettél!)

Volt egy számomra akkoriban egy nagyon fontos és szeretett barátnőm, akivel évekig nem lehetett semmi másról beszélni, míg kicsi volt a gyereke, csak a cseperedő, amúgy csodaszép és szeretnivaló lányáról. Ám mikor megnőtt, és nekem lett kicsim, ráadásul rövid idő alatt három, sértődötten kérte számon, hogy szakadjak már le a témáról, meg a gyerekeim társaságáról is, mert nem igaz, hogy nem tudok egy kicsit félremenni és csak rá figyelni. Pedig de. Igaz. Nem tudtam. Ő meg már nem akart/tudott emlékezni, milyen is volt az az egykori ön- és közveszélyes korszak néhány évvel azelőtt. Addigra ő már továbblépett és nem értette meg, elvonulni gondtalanul telefonálni három kisfiú mellől, akik akkor egy, három és ötévesek, nem kivitelezhető. Most már meg tudnám oldani, de sajnos a barátságunk nem érte meg ezt a lehetőséget.

Sosem fogom elfelejteni, hogy mikor a legkisebb fiam féléves volt, a középső családi napközibe, a nagy oviba járt és két hónapon keresztül minden áldott nap egy, kettő vagy épp három gyerek beteg volt, mert ahogy kimásztak az egyik vírusból, hozták haza a másikat. Nos ekkor történt valami, ami egy országot rázott meg. (Vagy talán ekkor gondoltam sokat az esetre? Már nem vagyok biztos benne.) A férjem – mint akkoriban oly sokszor – külföldön dolgozott, és éjjelente teljesen egyedül vagy a lázzal vagy az összehányt ágyneművel harcoltam egyre fáradtabban. Sose éreztem magam annyira magára hagyottnak, mint ezekben a sötét órákban. (Hogy miért nem blogoltam erről akkor? Hiba volt. Mentségemre legyen mondva, idő hiányában hajat is alig mostam.) Ekkortájt történt vagy jutott eszembe az a végzetes tragédia, ami valahol az országban történt. Egy anya bántalmazta a gyerekét. A férje döbbenten nyilatkozott: Pedig jó anya volt.

Egyrészt, ha gyerek filmen, újságban, valóságban, azaz bárhol sérül bármilyen módon, minden porcikámban megérint, ökölbe szorítja a kezem, teljesen görcsbe rándít és könnyek gyűlnek a szemembe. Másrészt arra gondoltam, miért nem volt ennek a nőnek a közelében egy nagymama, egy anyós, egy barátnő, egy szomszédasszony, bárki, aki azt mondta volna, maradok kicsit, menj, sétálj egyet! Mondd el, mi van veled! Meghallgatlak! Talán minden ugyanígy alakult volna, de talán egy százalék esély lett volna arra, hogy az a kisgyerek megkapjon egy stabilabb anyát és az életet, amit épp csak elkezdett.

Nincs mentség a tettére. De lehet, hogy olvashatott is volna valamit. Mondjuk egy blogbejegyzést, egy cikket, amiben látja, mások is izolálódnak, mások is küzdenek, mások is kérnek segítséget.

Könnyű ilyenkor ítélkezni. Tenni nehezebb.

Tény, ha a reflektorfényben lévők, akik valóban nehézségekkel találkoznak merik elmondani, milyen érzésekkel harcolnak, jobbá tehetik a világot. Talán kevésbé tűnnek majd tökéletesnek, viszont kapcsolódhatnak a valódi emberekhez.

Talán az őszinteség és a tökéletlenség felvállalása az, amivel kapcsolódhatunk. Akinek könnyű, az merjen nevetni, anélkül, hogy félnie kéne a megvetéstől, akinek meg nehéz, az láthassa, hogy másnak is az.

Aki meg a tutit készül megmondani, mert úgy véli, ismeretlenül belelát mások életébe, vagy mert a jó nő imázs elválaszthatatlan a tökéletesség fogalmától, lájkvadász.

Fél éve, ritka kivétellel alszom éjjelente, a srácok immunrendszere egyre erősebb, a közösségi vírusok ritkán és rövid időre támadnak, és mind a hárman járnak, kommunikálnak, szobatiszták. A 24 órás szolgálat kezd átalakulni valami másba. Hogy ez miben tartogat kihívásokat és nehézségeket? Nem tudom még pontosan, de továbbra sem cserélnék senkivel. Szeretem az életet, amit élek.

Mindenesetre lecseréltem a ruhatáram, csinosnak érzem magam újra, rendszeresen mosok hajat és lassan edzeni is eljutok.