2018. júl 31.

Anyaság misszió 2.0

írta: lifegarden
Anyaság misszió 2.0

4795dcf4-d554-421e-83c6-78f6b9c92666.jpeg

 

Meleg, nyári, igazán fülledt este volt a Budapest Parkban szombaton. Hat órakor már kígyózott a beléptető sor, amit elnézve nem is értettem igazán, hogy férünk be ennyien egy végül is zárt, de legalábbis körülhatárolt helyre.

Aki már fúrta magát keresztül tömegen az tudja, hálátlan műfaj ez, de ritka „én idős” este volt a szombati, hisz a legrégebbi barátnőmmel kettesben Rúzsa Magdi koncertre mentünk. Közel akartunk lenni a színpadhoz. A lehető legközelebb.

A közönség sokféle. Tinilányok ordítják, hogy április elején várlak, szerelmes párok szorítják meg egymás kezét, és éneklik Magdival, hogy egyszer arra járhatnál, és kissé spicces harmincas nők suttogják csalódottan, könnyes szemekkel: játszol velem és nem fogod két kezem! Én libabőrözve kiáltom az egyetlen szót, amit kedvenc dalom szövegéből ismerek: Ederlezi. Újra eldöntöm, megtanulok cigányul és szerbül. Holnap kezdem. Szóval ez a közönség nem homogén, hacsak az érzékenység, és az élet szeretete miatt egy kalap alá nem kerülünk itt mind a színpad előtt mérettől, kortól, színtől függetlenül.

 

A nő mellettem mégis felkelti a figyelmem. Nem a kora miatt! Vannak itt vagány, sok karkötőt viselő, szépen sminkelt, diszkréten tetovált, fehér hajú, örökifjú partiarcok. Ő más. Ősz egyenes frizurája van, egyszerű, klasszikus stílusú, hosszú nyári ruhát visel, elegáns legyezőjét ütemesen mozgatva próbál a fullasztó tömegben levegőhöz jutni. A szövegeket nem énekli, de végig mosolyog, érdeklődve nézi a fényeket, a színpadot, a kivetítőt, és szemmel láthatóan jól érzi magát. Ebben biztos vagyok. Rúzsa Madgi szerint, hú de jó idő van a ott színpadon. Fekete csillogó latex ruhában tényleg kemény lehet a reflektorok kereszttüzében, de arra gondolok, itt sem fázunk épp, és ugrálok tovább. A mosolygós ősz nő hirtelen elfárad, egy zsebkendővel törölgetni kezdi a homlokát, és mintha ezt az előtte, és a mellette álló szőke megérezte volna, mindketten odafordulnak és rövid rábeszélés után, szeretettel belekarolva kivezetik őt a táncoló tömegből. A mozgásán látszik igazán a kor. Akkor olyan nénis lett hirtelen, ahogyan billegett. Kísértem a szememmel, ameddig tudtam.

 

És azóta nem ereszt egy gondolat.

 

Az anyaság (vagy nagymamaság… nem tudom, milyen reláció volt a szőkékkel) valahogy így kéne hogy legyen, ezzel az őszinte kíváncsisággal a következő generáció(k) érdeklődése, zenéje, világa felé. Direkt nem a megértést írom. Mert tudom, látom, vannak dolgok, amiket nem tudunk, nem akarunk megérteni. De más valamit nem megérteni, és egészen más nem tolerálni! (A feltétlen szeretet jelzőjének egyszerű definiálásáról, értelmezéséről nem is beszélve.)

Okkal maradt a jó érzés a szívemben. Hisz főleg az ellenkezőjét látom magam körül, merthogy zsebdiktátorokkal tele a világ. És tele vannak a családok.

A legnagyobb fiam is csak hatéves, mondhatja bárki, ó könnyű neked, kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Én meg csak ciccegek, hümmögök, rázom a fejem, és teszem ezt csak zsigerből, mert valódi tapasztalatom tényleg nincs. Biztos könnyű szeretni ilyen cukimuki piciket, mint az enyémek és majd meglátom, ha majd nem úgy, és nem azt teszi, amit jónak hiszek, ha majd nem olyan nemű, színű, korú párt választ, amit én megálmodtam neki, na akkor legyen nagy a szám!

 

És akkor is.

 

Megkértem a férjemet és a legközelebbi barátaimat, hogy vágjanak kupán, ha majd nem akarom a teleportert bevezetni a lakásomba, mert az én időmben még csak facetime, meg viber videó hívás volt, vagy ha versenyre kelek a még élő, hajlott hátú barátnőimmel, hogy melyikünknek több a nyavalyája, kinek mi fáj jobban. Ugyanerre van felhatalmazásuk, ha Capuletné, vagy Montague-né lennék és csak felfelé lennék lojális a családomhoz, lefelé – akár tragédia árán is – már csak elvárásaim lennének.

 

A koncert előtt pakolásztam és hogy, hogy nem, a kezembe akadt egy régi füzetem. Vannak naplóírós korszakaim, szóval semmi extra nincs ebben. Egy tucat áll az éjjeliszekrényemben. De ez a füzet valahogyan eddig elbújt, és a beleírt sorok óta nem nyitottam ki. Talán most kellett.

A lapokon a gyerekeimnek írt gondolataim vannak, amiket akkor írtam, amikor még sehol sem voltak. Csak a türelmetlen kétségbeesés volt, hogy hol vannak, miért nem jönnek, jönnek-e egyáltalán. Az első fiamra majd egy évet vártunk. Cseppen sem türelmesen, ami engem illet. Néhány hónap után kezdtem írni nekik. És meg is telt egy füzet. „Boldog gyereknapot Nektek, bárhol is legyetek! Játszatok ma is sokat, nevessetek és vigyázzatok nagyon egymásra! Amennyire lehet, én is vigyázok Rátok!” Olvasom egy évvel az első fiam megszületése előtti májusi napról. Újra átélem a csalódást, amikor visszarepülök hét évet. „Néha azt hiszem, hogy ez az egész írás csak önámítás. Írni a még meg nem született gyerekeimnek, bolondság. Aztán megijedek, hogy az nem lehet, hogy még ennyit sem teszek meg értetek, hogy írok, amikor csak tudok, még akkor is, ha épp pocsék kedvem van. Ma, amikor bizonyítást nyert, hogy még nem jöttök, nem akartam írni Nektek, mert nyomaszt az érzés, hogy minek is, kinek is? Mégis írok. Nem most, de tudom, hogy egyszer jöttök és attól a perctől elválaszthatatlan részei leszünk egymás életének.”

 

Azt hiszem, írnom kéne nekik újra. A felnőtt énüknek.

Most már itt vannak, mellettem szuszognak minden éjjel, tőlük hangos a ház, és nem tudok olyan gyorsan összepakolni, ahogyan ők szét. (Ez a tézis a nyári szünetben különösen igaz!) Most kéne írnom nekik, hogy milyen csodálatos velük az élet, hogy mennyire különlegesek és egyéniek és megismételhetetlenek már most, amikor még csak kettő, négy és hatévesek. És hogy én már nem csak az ősök, a családi hagyományok, a gyökerek felé kell, hogy lojális legyek, hanem feléjük ugyanúgy azaz még sokkal jobban. Azok felé a világok és választások felé is, amik majd egyszer ők lesznek.

 

Szeretnék velük néha én is majd koncertre menni, akkor is ha már a Guns N’ Roses számokat csak a retro rádiók játsszák, és egy egybefüggő sípoló hang lesz az év legnagyobb slágere.

 

Szeretnék egy nyári estén, a színpad előtt a közelükben állni kíváncsi mosollyal ráncos arcomon.

Szólj hozzá

anyaság ruzsa magdi énidő Budapest Park