Két hete vagyunk itthon a gyerekekkel. Egy makacs és agresszív vírus tombolt végig közöttük, szorongatta meg mindhárom apró testet. A férjem pont ebben a két hétben utazott el egy sürgős üzleti útra, és így magunk maradtunk a srácokkal, a negyven fok feletti lázukkal, és az elesettséget egyre gyakrabban dühös hisztivé változtató fáradtságukkal. Minden családban megesik az ilyen. Ilyenkor jön ugye a nagycsalád általában, és besegít. Az én családom azonban akármilyen szerető, és támogató, ugyanolyan aktív és elhivatott is egyben. A háziorvos anyukám, felnőtt páciensei között kísértetiesen hasonló járvány tombol, mint ami a mi gyerekorvosunk körül kétszáz kilométerrel arrébb. Az, hogy egy hetven feletti doktornő szájmaszkban, fáradt, de még mindig lelkesen csillogó szemmel évtizedek óta várja a rendelőjében a rohamot, nevezhetjük hivatástudatnak akár. Én azért mindig elmélázom azon is, ami nem témája a mai bejegyzésnek, hogy mi fog történni a fehér köpenyesek világában - ami számunkra létfontosságú, hogy működjön, hogy létezzen, hogy minőségi legyen - ha ezek a réges-régen nyugdíjas korú, végletekig kitartó orvosok bármilyen okból, de nem tudják már egy harmincas ember energiáját is megszégyenítően állni a sarat, meg egymást helyettesítgetni esetenként évekig... 

Én békeidőben energikus, kreatív és türelmes anyaként jellemezném magam. Az elmúlt két hét azonban messze volt a békeidők idealizmusától. És mégis minden a lehető legjobban alakult. Magam maradhattam. Hogy miért? Mert megtapasztaltam újra a közösség, a barátság erejét.

Van két ember körülöttünk, akik nem vér szerinti rokonaim, semmi, de semmi elvárás nincs feléjük baj idején. Pláne, ha az a baj talán fertőz. 

A nevezetes nagypapa az egyik, aki a családom tagja volt húsz évig, ám több mint egy éve külön utakon jár. Mindig azt mondtam, ő a nevelt apám. Már őszülő felnőtt volt, amikor megkaptam őt én, az akkor fiatal felnőtt. Az ilyen relációra nincs terminológia. A gyerekeim számára sokkal egyszerűbb a definíció: ő a nagypapa és kész. A kisgyerekek példaértékűen egyszerűen jegyzik a világot. Csak a szeretet számít és ez független számukra a felnőttek között zajló zavaros játszmáktól. És egy így van jól. Vallom és bátorítom őket is: Nem kell senkinek segíteni haragudni sem most, sem később!

És ez a nagypapa, egyszer csak megjelent a harcos vírus második napján, és beállt betegek ápolni, játszani, bevásárolni, lehányt ágyneműt áthúzni, főzni, gyógyszertárba menni, havat lapátolni, kukát kihúzni, kutyát sétáltatni, és mesét mondani. És én összebújhattam órákra az éppen lázassal, akinek csak anya kellett ilyenkor, és nyugodtan letehettem aludni a legkisebbet, és fel tudtam takarítani a kutya piszkát, aki így adta tudtomra, nem foglalkozom vele eleget, és meg tudtam mosni a hajam, és éjjelente megnyugtató érzés töltött el, hogy nem vagyok egyedül. Beteg kisgyerek mellett az egyedül töltött éjszakák felelőssége és magánya új értelmet kapott az életemben.  

Biztosan meg tudtam volna csinálni egyedül is. Az ember mindent meg tud csinálni, és vannak ennél sokkal, de sokkal nehezebb és keményebb élethelyzetek, de most ketten voltunk pont elegek, én és egy nevelt nagypapa, akit a vér törvénye nem kötelezett semmire és mégis…

Miközben ezeket a sorokat írom épp a családom másik fogadott tagját várjuk. Mágnes nénit több mint tíz éve szedtem össze New York utcáin. Hosszú történet, de így is kezdődhetnek barátságok. Tudtam mindig, hogy Ágnes és nem Ági, mert azt nem szerette, de azt még egyikünk sem tudta, hogy Mágnes nénivé változik egyszer majd, sok évvel a megismerkedésünk után, mert a gyerekeim szerint annak, hogy Ágnes nincs értelme, bezzeg annak, hogy Mágnes! Ágnes épp felénk tart, pedig egy cseppet sem esünk útba a munkahelye felé péntek reggel! Tegnap felhívott, hogy milyen friss péksüteményre vágyunk reggelire, merthogy hiányzunk neki, segíteni szeretne, és hadd kezdje velünk a reggelét! Ágnes vér szerint nem anyukája, nem nagymamája senkinek, de ennél jobban nem szeretnék, nem várnák őt sehol a világon, mint nálunk itt, éppen most. Neki köszönhetem, hogy a fiúk csak maguk lehetnek egy szerető felnőttel, mert ő elviszi az egyiket, és szigorúan csak az egyiket piacra, múzeumba, színházba és éjjel nála alhat ilyenkor a szerencsés kiválasztott, és a kincsesládaszerű lakásából ilyenkor fantasztikus köveket, száraz fahéjat, plüssfókát vagy épp csillogó gombokat, forgalomból kivont pénzeket hozhatnak haza a saját párnájuk alá.

A napokban egy hajdani barátnőm a szememre vetette, hogy túl sok a barátom, ez szerinte nem normális, ennyi embert nem lehet szeretni. Volt idő, amikor valóban rengeteg, talán túl sok emberrel tartottam kapcsolatot, ám az anyaság az időm és az energiám jó gazdájává nevelt, a valódi barátok védett időt és extra, minőségi figyelmet kapnak. (Hű de jót tett ennek a minőségi lépésnek az 1300 ismerőssel nehezített Facebook profilom törlése!) Egy valami azonban tény: társas lény vagyok. Hiszek abban, hogy egymásból építkezhetünk, a kapcsolataink és a találkozásaink által. Vallom, hogy két ember kapcsolatának különösen jót tesz, ha mindkettőnek vannak saját egészséges energiaforrásai a világban. A zárt rendszerek nem működnek hosszútávon. Sosem hittem a két szerelmes egy lakatlan szigeten romantikájában. Sokkal valószínűbbnek tűnt számomra a megörülés vagy a másik tengerbe dobásának kimenetele. Az egészséges és becsületesen emberi kapcsolatok ahelyett hogy rivalizálnának, erősítik egymást. 

Büszke vagyok rá, hogy hatéves korom óta, az életem minden meghatározó szakaszából vannak barátaim. Hálás vagyok értük.

És most mennem kell, mert csöngetnek. Idáig érzem a friss kakaóscsiga és a croissant illatát!