Hogy mi a titok, az nem egyértelmű. Azt hiszem, attól is függ, hány éves az ember. Ötéves fiam szerint az a titok, amit „anya fülébe súgok, ő pedig apáéba”. Szerintem az, amit legalább egy ideig magában tud tartani az ember. Ha már bárki tudja, onnan a lánc végtelen lehet, de minimum visszakanyarodik egyszer. És, hogy ez jó vagy sem, nos az mellékes. Titkot mindennél nehezebb tartani. Ez életkortól független.

Nagyfiam igazán örömét leli abban, hogy cseveghet a felnőttekkel. Harmadik fiamat várva, még nem kürtöltem szét, hogy várandós vagyok, csak a közvetlen barátok tudták, amúgy meg tél volt, és a nagykabátban nyoma sem volt gömbölyödő hasamnak. Gondoltam, majd kitavaszodik, én meg értelemszerűen és büszkén lebukok. Ehhez képest sétáink alkalmával az akkor kettő és négyévesem lelkesen rohant oda vadidegenekhez, hogy elújságolja, hogy anya pocakjában kisbaba van és hogy úgy került oda, hogy lenyelte. Oké, ez végül is nem nagy dolog. Az ember lánya büszke. Nem tartozik ugyan fűre-fára, de egy érkező tesó azért éppen nem is titok kategória.

Egy alkalommal a karomon a legkisebbel loholok a nagy motoros és a még nagyobb biciklis után. Mire utolérem őket, már megint épp mesélnek egy ismeretlen pasinak. Biztosan a kutyánkról, vagy hogy nemrég tanult meg biciklizni - gondolom. No para. Mit tudott meg rólunk? – kérdezem a férfit gyanútlanul mosolyogva. Nagyfiam a választ meg sem várva büszkén vigyorog, a pasi meg kicsit zavartan válaszol: Hát, hogy anya belehányt a vízbe.

- Igen, amikor terhes voltam a picivel – hebegek és elpirulok – horgászni mentünk egy tengerparti nyaraláson és, rettenetesen hullámzott, és a benzingőztől is nagyon émelyegtem, és… nem is értem hogy jutott épp ez eszébe.

Fiam nagy szemekkel figyeli, hogy mennyire leszek büszke, hogy ő milyen jól emlékszik erre a horgászásra. - És igen – folytatom, elismerően a fiam szemébe nézek, és kihúzom magam –, és akkor belehánytam a vízbe.