Az egyik leggigantikusabb baromság, amit valaha hallottam, hogy az anyák beszűkülve élnek. Nos, ez pont egy olyan butuska általánosítás, minthogy a kanadaiak favágók, a magyarok gulyáson élnek vagy, hogy a fiúk esetében a fájdalom katonadolog. Néha. Nagyritkán. Talán. Mivel mindig is ódzkodtam a sztereotípiáktól, hadd igazoljam az ellenkezőjét, merthogy az én világom, itt a Marson speciel kinyílt! Azaz, személy szerint ezt a marhaságot kikérem magamnak!

Csodálatos képességekre tettem szert. Íme néhány:

1. Sokkal, de sokkal jobban figyelek. Mindenre. Apró jelekre, hangulatokra, színekre, szagokra. Kerülöm a felületes dolgokat, embereket, helyzeteket. Ha valamit csinálok, abban benne vagyok nyakig. Tudtátok például, hogy az ötforintos azért a legértékesebb pénz, mert gólyás? (Na jó, nem gólya, de nálunk az lett mégis.) Hogy a csatornafedeleken csodás lények vannak, esetenként kecskék? Semmi nem kerüli el a figyelmemet. Bye-bye felszín(esség)!
2. Képes vagyok három ricsajozó gyerek között ügyeket intézni, néha írni, viszonylag nagy távolságokat dudorászva vezetni. Ezt hívják profin megosztott figyelemnek, ugye?
3. Egy Budapest-Szekszárd távolságot simán végig szórakoztatok fejből, több nyelven énekelve és verseket mondva. Ez a szavalási lista a gyerekeim előtt talán egyik kerületből a másik határáig lett volna elég. Okosabb vagyok, mint a telefonom. (Jó, ez talán túlzás...)
4. A rumlit és a káoszt a zajló Élet édes jelenlétének élem meg. A hajlakkal lefúlt tükör, a samponomból főzött boszorkányleves, és a felmosóban úszó ezer fülpiszkáló része ennek. A fontossági sorrendem egyre erősebben az embertől halad az embert kiszolgáló tárgyak és környezet felé. Azaz a ház és annak tartása van értünk és nem fordítva. Bármilyen kupis íróasztalon vagy projektben átlátom a káoszt kábé azonnal. Ez lenne a priorizálás a munkaköri leírásomban.
5. Marad a lényeg. Mivel nagyon kevés időm van mindarra, amire régen bőven jutott – legyen szó emberekről, tevékenységekről, problémákról - megtanultam látni a lényeget. Így eltűntek az időrablók és az energiavámpírok az életemből. Más ezért komoly harcokat vív (akárcsak tettem én régen.) Na jó, ez inkább egy automatikus bónusz.
6. Önismeretből soha semmilyen módszer vagy pszichológus nem adott ennyit, mit ezek az elmúlt évek. Hol is van a türelmem, a tűrőképességem, a teherbírásom határa? Mikor kérek segítséget? Tudok-e kérni? Tudok-e támogatni, esetenként függeni? Minderre végre pontos válaszaim vannak.
7. Az időm drága. Történetesen a legdrágább. Amit a családomtól veszek el, azt okkal teszem, annak értelme kell, hogy legyen. Amikor egyszer egy minden áldott este 9-10-ig dolgozó barátomat megkérdeztem, mégis mit csinál 12 órán keresztül, tényleg ennyire sok a munka? Elcsigázottan rám nézett, és ezt mondta: Nem, de csak öt után tudok hatékonyan dolgozni, mikor a kollégák nagy része már elment. Az időm és az energiám olyan, mint egy torta, nem szeletelhetem a végtelenségig, mert elfogy. Én döntöm el, kinek jut belőle és mennyi. 
8. A döntéshozatal is új értelmet kapott. Felgyorsult és leegyszerűsödött. A nap nagy részében sokszor egyedüli felnőttként három kisfiúval kijut bőven a zajos, veszélyes, gyors döntés kívánó helyzetekből. Igyekszem egyre jobb és bölcsebb döntéseket hozni az életem egyéb területein is. Ez egy élethosszig tartó tanulás, de igyekszem és haladok.

+1.       Ha minden kötél szakad, még midig lehetek sherpa. Az erőm megjött hozzá. Meglepő, mennyire komoly távolságokat tudok harminc (izgő-mozgó) kilóval könnyedén megtenni.

És most ennyit elég is hirtelen. Szóval akkor most nem csak azoknak fityisz, akik a beszűkülő anyákról susmorognak, de kérem azok is keressenek jobb választ, akik erre a provokatív kérdésre „És te mit is csináltál az elmúlt években?” a következő választ adják „Á, semmi különöset. Otthon voltam a gyerekekkel.”