Múlt hét pénteken öt év, négy hónap és huszonöt nap után először átaludtam egy éjszakát. Majd még egyet. Valószínűtlen élmény volt. 

Olyan boldogan aludtam, ahogy Csipkerózsika ébredhetett. Kit mi dob fel, ugye. Pedig a titkunk ugyanaz.

Hogy mi? Nos, esetünkben a dolog egyszerűbb, mint hinnénk: eljött az ideje. Neki az ébredésnek, nekem az alvásnak. Romantikusnak cseppet sem nevezhető mesehősnőnk az eredeti verzió szerint ugyanis nem a csókra ébredt, hanem arra a szimpla tényre, hogy lejárt a száz év, amit ki kellet bekkelnie. Nos, velem is valami hasonlót történt: eljött az alvás ideje. A kisgyerekes éjjelekről lepattannak a csodaszerek. Segített ez az, sokat tanultam a rutinról, a lenyugvásról - ezeknek számomra a gyerekek előtt nem volt jelentősége -  és a varázslat erejéről, de alapvetően nálunk ez egy életszakasz. Van, akinek azonnal jól alszik a gyereke, van akinél beválik valamilyen trükk, és van, akinél muszáj kivárni. Elsőszülött fiam három és fél évig váratott erre az élményre, legkisebbem pedig – voilá – alig másfél és összejött neki. Bevallom, vettem meg én is kétségbeesett pánikomban – még első fiam születésekor – híres blogger mama titkos receptkönyvét, ami a hogyan aludjuk át az éjszakát témában azonnali sikerrel kecsegtetett, és rengeteg szuper tanácsot is kaptam, és voltak jó segítő mesekönyvek is, amik kellemesebbé tették a legnehezebb napokat, de a nagy áttörést az idő hozta meg. A kedvenc tanácsom persze a hagyd sírni volt. Két éjjel. Nem nagy ügy. „Hidd el! Szörnyű! Én kint sírtam, ő meg bent, de azóta alszunk.” Ez, ugye nem csak nekem hangzik lélekromboló kegyetlenségnek?

Az elmúlt öt évben egy, kettő vagy három pici gyerekkel (nem)alszom egy ágyban, és azt kell, hogy mondjam, Maslow egy zseni volt, amikor az elme és test  szükségleteinek tartóoszlopául az alvást tette meg. Hogy a nettó alvásmennyiségem összejöjjön,  legtöbbször a gyerekekkel fekszem le nyolc körül és van, hogy én alszom el a leghamarabb. Ezekben az években úgy tapasztaltam, mire egyik fiam aludni kezdett éjjel, a másik még lelkesen szopizott, bulizott.

És mégis…..

Az éjszakák különlegesek és végtelenül meghittek. A beszélgetéseink a sötétben a napunkról, az örömeinkről, a dalok, amiket sosem ununk meg, a meséik, amiket egymásnak találnak ki, és a három kisfiú szuszogása az éjszakában, a pici kezek szorítása olyan élmények az életemben, amik száz évesen is velem lesznek és feltöltik majd a lelkemet.

 Az óvodai anyák napján a zseniális óvónők azt találták ki, hogy ünnepség helyett időd adjunk egymásnak. A csoport minden anyukájával együtt egy egész napot Visegrádon, egy erdei játszótéren töltött, ahol a műsor csak egy része volt ennek az anyanapnak.

A gyerekek Mentovics Éva: Elmesélem, hogy szeretlek című verset tanultak meg részletekben. Mindenki egy-két sort mondott csak el.

Amikor az én két fiamra került a sor, a kisöccsükkel az ölemben a fűben ülve könnyes szemmel néztem őket. Mindketten a szemembe néztek, és ezt a két sort mondták izgalommal a hangjukban, édesen hangsúlyozva, ahogy csak pici gyerekek tudnak verset mondani:

"Oly sok éjjel virrasztottál, kívánságom lesve, álmot hozó meséd nélkül sosem múlt el este."

Szóval, hello, Maslow! Igazad van, és mégsincs igazad. A szükségleteim, a testem és az agyam egyik tartóoszlopa valóban az alvás. Az alvással túlélek. Az ilyen és hasonló élményeimmel viszont ugyan évekig álmosan, nyúzott fejjel, karikás szemmel, de hálás szívvel élek.