Amióta elkezdődött a metoo ügy, azóta kavarog bennem valami. Azzal kezdem, hogy személyesen nem vagyok érintett, de mint egy nagyobb közösség, egy társadalom tagja, és mint anya, naná, hogy érdekelt vagyok, érintett vagyok egy jobb világban. Mind azok vagyunk. Csendben olvasgatásnál és felháborodásnál több kell most!

Szolidaritás, empátia és összefogás.

Ami hetek óta folyik, az nagyon szomorú. Nem pusztán az érintett férfiak és nők nagy száma miatt, hanem a társadalom és a reflektorfényben álló véleményvezérré avanzsált hírességek és celebek miatt is. Akit sokan meghallanak, az kérem, gondolkodjon el, mielőtt magabiztosan megmondja a tutit. Biztos, hogy tudja azt, azért mert jó színész, vagy mert vele nem történt ilyesmi, pedig történhetett volna, vagy mert a kiváló érzékei sosem riasztottak az illetővel kapcsolatban? Ez olyan, mintha valaki élve hazatérne a háborúból, aztán nagy pofával hibáztatná azokat, akik odavesztek. Lám, nekem sikerült? Neked miért nem? Mondd ezt az anyja vagy az apja szemébe….

 Biztos más is észrevett valamit magán, amikor szülővé vált. Történetesen, hogy ami alanyi jogon valamennyire zavar, az szülőként százszorosan. Merthogy, kedves szexuális ragadozókkal, hatalmukkal visszaélő cápákkal szolidáris kollégák, barátok, nagyszájúak, rossz hírem van: Egyetlen egy hatalommal való visszaélés pontosan eggyel több, mint ami megengedhető! Persze, takarózni lehet azzal, hogy ilyen a világ, meg hogy ilyenek a férfiak. Óriási tévedés! Ki szeretné a következő mondatot hallani otthon bármilyen korú gyermekétől egy zaklatás után: „Ugyan, apa! Ugyan, anya! Én csak egy gyerek/fiú/lány vagyok a sok közül, de ő egy csodálatos rendező/olimpikonokat kinevelő edző/egyetemi tanár/sikeres üzletember! Biztosan túl kihívó volt a fülbevalóm/nadrágom/pillantásom. Ne bántsátok, szegényt! Naiv voltam, majd kinövöm. Ilyen a világ, ugye? Na, megyek is játszani/tanulni/szakdolgozatot írni.”

Egy lelkileg egészséges társadalmat nem pusztán darabszámra mért olimpiai érmekben, profin megrendezett színdarabokban, és tapsviharban mérnek. Ki mondana ezt a fenti kijelentés után a saját gyerekének? „Ó, sajnálom! Olyan élmény volt a könyve/micsoda olimpia volt/anyáddal végigsírtuk a darabot, amit rendezett. Na de ne is beszéljünk ilyesmiről! Szeretlek!”

Egyszer egy keresztelőn hallottam ezt a mondatot, ami nagyon elgondolkodtatott: Nem az alapján dől el, hogy jó szülők vagyok-e, hogy mi lett a gyerekből, hanem hogy tiszta lélekkel elmondhatom-e, ami rajtam múlt, mindent megtettem.

Ideje néhány ódivatú, pusztán tekintélyelvű nevelési módszerrel leszámolni! A felnőtt nem mindenható! Egyik sem! Sem a szülő, sem a tanár, se senki! Ha a gyerek például nem akar valakinek puszit, ölelést adni, akkor ehhez joga van! Teljesen mindegy, hogy ezen megsértődik-e a nagymama, vagy a szomszéd bácsi.

A teste az övé, és ezt az első perctől tudatosítani kell benne.

A miért kérdésekre adott „mert azt mondtam” meg „azért mert én akárhány éves vagyok, te meg hét” típusú válaszokat is felejtsük már el végre! Vegyük már a fáradtságot egy normális két mondat erejéig!

 Ideje változtatnunk!

Milyen példát állítunk a gyerekeink elé? Azzal, amit mondunk, amit teszünk, amit gondolunk, milyenné formáljuk a világunkat, a világukat?

Azért mert annak idején, minket vastagon, liszttel rántott, egyforma ízű főzelékekkel etettek a menzán, és lám, felnőttünk, attól az még nem oké!

Azért, mert mi is poroszos iskolákba jártunk, és lám, vittük valamire, attól az még nem oké!

És azért, mert a világ ilyen volt mindig, és voltak, akik pórul jártak, és bizonyos állatok egyenlőbben a többinél, lám az élet megy tovább, attól ez az egész még nagyon-nagyon nem oké!