Az oviban próbáltam a három fiút egyszerre téliesíteni, és csúfos kudarcot vallottam. Míg a két nagyot kergettem – szó szerint – le kellett vennem a kicsiről a kabátot, mert ugye az meg beleizzad a cuccba, mire a többit felöltöztetem. Ez rám is vonatkozik, tehát az öltöztetés logikátlanul kezdődik, előbb vetkőztetni kell. Ennek a huza-vonának vannak egészen reménytelen pillanatai, de eddig mindig sikerrel jártam. Annak ellenére is, hogy alap, hogy három kisgyerekből egynek tutira pisilni kell, amikor már mindenki nagykabátban, lehetőleg kezeslábasban van.Csizmát és szűk ruhát vettem fel, - végre újra beleférek pár régi kedvencembe – és még hajat mosni és sminkelni is volt időm. Szóval egészen az elvágódásig jól voltam a bőrömben. Nos, ahogy a karomon a babával mentem a kabátokért - lévén, ha a fiúk nem jönnek a szekrényükhöz, akkor a szekrényük megy hozzájuk - legnagyobb fiam rávetődött a lábamra, gondolván, jó móka lesz, ahogy húzom őt (is). Ez gyakran jó móka, rengetegszer játszunk ilyet, viszont most nem figyelmeztetett, csak vetődött, így egy akkorát estem babástul, mindenestül, hogy maga Clouseau nyomozó is jegyzetelhetett volna. A mögöttem jövő anyuka édesen és zavartan azt mondta, ne haragudj, olyan gyorsan estél el, hogy nem volt időm elkapni titeket. Mindenki érdeklődött, jól vagyok-e, de amikor egyikőjük – aki egyébként kedvenc anyatársaim egyike - viccesen azt mondta „Minden oké, Marslakó? Nem irigyellek!”, nos, akkor elgondolkodtam. Valamit nem csinálok jól.
Barátnőm férjének legjobb barátja volt Fodor Ákos, költő, akitől az alábbi gondolat ered: „Mindenki addig terjed, amíg tud.” Na, ezen most elgondolkodtam. Hetek óta miden gyerek velem, rajtam, mellettem alszik el, mert az egyik elkezdett félni a lila törpöktől, a másik meg szimpátiafélésbe kezdett, a harmadik meg mindent utánoz, amit a nagyok csinálnak, és nem lehetett a saját ágyukba lerakni őket. Én meg jól túlpszicholozizáltam, minden oldalról megmagyaráztam, férjemmel újra és újra kitárgyaltam, mit is kéne tenni, és ennek ellenére – vagy pont ezért - a fektetés egyre rosszabb és kaotikusabb lett. Már azon ment a balhé, ki alhat el rajtam. Imádok összebújni velük, de ezzel a rajtam elalvással a sima levegővétel vált kihívássá.
Tegnap este – hála a pofára esésnek - kicsit besokalltam, és közöltem, na ma elég volt, és mindenki megy az ágyába, mint a lilatörpös para előtti békeidőben. Énekelek, mesélek, lehet mindenkinek választani egy-egy dalt, aztán alvás. Azt hiszem, érezték, hogy most nem csak úgy mondom, hanem nagyon komolyan úgy is gondolom, és minden gond nélkül aludt mindhárom úgy tíz percen belül.
Na, hát eddig lehetett terjedni. Úgy tűnik, nem lehet szuperanyának lenni 0-24-ben, néha pofára kell esni a Marson is.
