Gyerekkorunkban apám megtanította az öcsémet motorozni. Persze csak egy kis kávédarálószerű ötven köbcentis akármivel, de akkor is! A tesóm alig múlt tíz és a szőlőskertünket körülvevő földes utak buckáin verte a port óriási vigyorral a képén, lelkesen motorozott. Később, ahogy elérte a pedálokat a lábával, vezetett. Persze, csak ölben, felügyelettel, de ez az apróság, ez a semmi kis játék nagyon becses lett számomra, amikor felnőttem és leesett: én lány vagyok, tehát velem nem ez volt a játék. Na de miért is nem?

Amint lehetett, azonnal jogosítványt szereztem. Évekig jó viccnek számított, hogy szóljak, mikor vagyok úton és merre, mert akkor azokat a szakaszokat jobb lesz elkerülni, ön- és közveszélyesnek ...