2019. júl 22.

Így lett madarunk....

írta: lifegarden
Így lett madarunk....

9d290350-2be3-4e20-abc0-4377a0beacc1.jpeg

Az, hogy épp ragadozómadár sziluetteket vagdosunk ki a fiúkkal, egy banális véletlen műve. Harmadik napja két hullámos papagáj, Foltos és Csíkos él velünk. 

Az egész úgy indult, hogy meglátogattuk egy madaras barátnőmet, és a fiaim hazafelé annyira lelkesen meséltek a Luluval való találkozásukról a nagypapájuknak, hogy a papa, mikor látogatóba jött, a két dinnye, a kosár barack és a főzni való kukorica mellé hozzácsapott egy fehér kalickát, benne egy égkék és egy napsárga madárral.

Mikor férjemnek meséltem a fiúk lelkesedését Luluért, mindketten megegyeztünk abban, hogy soha, de soha nem tartanánk madarat. Egyfelől az Állatkert is nyomaszt jó ideje, másfelől, minden nap két alkalommal markolok rá a kertben a még többnyire meleg és gőzölgő kutyakakira. És végül a tesóm madárfóbiás. Azóta retteg a madaraktól, hogy ovis korunkban sikítva ráugrottam a sötétből a tollseprűvel. (Azóta számtalanszor bocsánatot kértem. Mentségemre szolgáljon, hogy ötévesen jó poénnak tűnt.)

A nagypapa ösztönösen a fiúkat szólította, mikor megérkezett. Nick, a férjem csak később szembesült a madarakkal, és a találkozások e szerencsés sorrendisége megmentette a szárnyasokat. Mivel a srácok azonnal örömtáncot jártak, cigánykerekeztek és nevet adtak a madaraknak, nem volt kérdés, hogy maradnak-e. Pedig egy hirtelen felindulás még a „vagy én maradok vagy a madarak” kegyetlen dilemmáját is felvetette a sokkos állapotba került Nick részéről. 

Nos, már tudjuk, hogy a Megginson professzor egyetemi beszédéből ránk maradt, közismert, magvas, és tévesen Darwin szájába ragadt, bölcs gondolat igaz. Azaz nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.

Nos, viharos gyorsasággal adaptálódtunk a helyzethez. Nick tegnap extra eledellel, csőrkoptatóval, és egy kalitkára illeszthető fürdető tállal ért haza bevásárló körútjáról. A fiúk halkabban ordítanak a közelükben, és bár még egyiket sem sikerült kicsalogatni a rácsok mögül egy jó kis röpködésre a nappaliban, tegnap már elfogadták a nagyfiam kicsi kezének többszöri jelenlétét a ketrecben anélkül, hogy fejüket vesztve menekültek volna.

Ja, és tudjátok, ki vállalta a madarakat, míg egy hetet a Balatonon leszünk? A tesóm. 
Szólj hozzá