fotó: http://wsufairytales.pbworks.com/w/page/73693640/Tricksters%20in%20Fairy%20Tales

Végre töröltem a facebook profilomat. Valójában már nagyon rég többet ártott, mint használt, de mindig meg tudtam magyarázni, miért nem szabadulok meg tőle. Milyen jó tudni a távoli ismerősökről! Szuper a messanger! Itthon vagyok oly rég, ezen kukucskálhatok néha a világba vagy épp megmutathatom, körbeünnepeltethetem magam. A virtuális társaság is társaság, ugye?

Dehogyis az! Tévedés! Ez egy óriási kamu.

Egyetlen dolgot bánok, hogy nem jóval előbb döntöttem így. Megvártam, míg ez az egész igazi kárt okozott. A facebook egy szekta profizmusával dolgozik gyakorlatilag. Vannak a függők, az álfüggők, és a hitetlenek (akik távol tartják magukat az egésztől). A függő naponta többször benéz ebbe a Barbie házba, és bejár néhány csicsás műanyag szobát, elolvas egy-két műanyag újságot egy műanyag kanapén üldögélve vizes, koffeinmentes kávét szürcsöl. Tudja, erre tart a világ. Akinek valamire való szakmája, egyénisége, mondanivalója van, az itt jelen van és kész. Mindent azonnal lájkol, hevesen vitáz, székely zászló, Free Geréb Ágnes vagy épp az aktuális akármi a profilképe. Tudjuk, mennyire szereti a férjét, a gyerekét, naponta többször néz vissza ránk kávézóból, a futócipőjéből, a volán mögül, napozva vagy ebéd közben. Nem maradhat le.

Az álfüggő a fent leírtak passzív tagja. Ő néz, nem lájkol, esetleg néha-néha, csak figyel, informálódik, úgy csinál, mintha őt nem szippantotta volna be a cucc, de azért viszi magával a wc-re a telefonját, hogy a gondolataival nehogy magára maradjon az üres fürdőszobában. Simán kibírnám az internet népe nélkül! - állítja. (Aha…) Otthonról dolgozók, kisgyerekes anyák előszeretettel csinálnak úgy, mintha nem lennének függők. Csak olyan jó egy kicsit társaságban érezni magunkat. Ismerős?

Vegyük a pénteki napomat. Csupa nagyszerű dolog történt velem. A gyerekekkel gyakran lógunk az oviból, mert ezek a lopott napok zseniálisak. A Normafánál kezdtünk délelőtt és több, mint két órát szánkóztunk, réteseztünk, meleg teát szürcsöltünk. Csurom vizesen, és koszosan, és elképesztően fáradtan hazajöttünk. Aztán együtt ebédet főztünk a három kissráccal és én, a konyhai antitalentum megsütöttem a fiaimmal életünk első almás pitéjét. Dupla meglepetés, hogy finom lett, és még élveztem is az elkészítést, amivel magamat leptem meg a legjobban. Aztán volt összebújva mesenézés, diszkózás a nappaliban (Júlia nem volt se jó, se szééééép aztán despacitóóóóóó), konyhaasztal körül kergetőzés az időben hazaérkező apával kiegészülve édes ötösben, és végül habparti a kádban. Meseolvasás és kupacban elalvás. Ja, és megjött az új autóm! Ilyen egy tökéletes nap, nem? De!!!!!

Még akkor is, ha közben lájkoltam valamit, amiért sosem ismert, meglepően durva hangon (messangeren persze) el lettem küldve a francba. Igen, egy lájk robbantott egy hús-vér barátságon, méghozzá akkorát, hogy ha nem látom a saját szememmel a következményeit, és azt a virtuális égen feketéllő atomgombát, nem hiszem el. De láttam, és elhittem.

(Igen, tudom, egy elő kapcsolat nem sérülhet egy nyamvadt lájktól. De bajba kerülhet mégis, mert megbeszélés, személyes találkozás, és annak korrigálási lehetőségei helyett egy álságos felületen kiváló alkalom egy műbalhéra.)

Tíz perc múlva töröltem a profilomat.

Abból az 1300 emberből, aki fészbarát, valójában jó, ha ötvenet ismerek aktuálisan, és abból is nagyjából hússzal van élő kapcsolatom. Abból az 5000-ből, aki meg a szakmai oldalamat követte, szerintem egy úgy 4500-nak fogalma sem volt, mit is követ valójában. Sokszor tapasztaltam, hogy a nézettsége - a facebook szerint - egy cikknek hatalmas, a lájkok száma valamennyi, és a blog számlálója ennék kevesebb. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy emberek úgy lájkolnak dolgokat, hogy valójában el sem olvassák. Egy szóval úgy döntöttem, hogy éljen ez a pár barát egy fapadosabb csatornán, úgy mint a levelezés, a telefonálás vagy a személyes találkozás.

És mindegy, hogy ezt a bejegyzést hányan olvassák. Én megírtam. Ha ketten olvassák el, akkor kettő embernek van dolga ezzel a témával. De az a kettő talán továbbviszi a gondolatot és kezd vele valamit. Mert én végeztem ezzel a mesével.

Kedves időm! Sajnálom, hogy pazaroltalak. Kérlek, bocsáss meg!

Tíz évet szúrtam el a facebook illúzióban. Beleshettem távoli ismerősök luxusnyaralásaiba, végignézhettem forverelove hashtag-gel ellátott kapcsolatokat, majd válással és babafotókkal, loveofmylife hastagű többedik nekifutásokat. Hőböröghettem az arctalan tömeggel gyűlöletkampányokban, vagy azok ellen, szívet facsaróan túl közel kerülhettem volt kollégák rákkal vívott csatájához, lájkoltam ügyeket, babákat, cikkeket. De nem fogtam egyik haldokló kezét sem a kórházban, nem vittem kismacit babalátogatóba minden cukinak, nem tettem igaziból a lájkokkal kiemelt ügyekért, és nem hagytam kifutni, hogy vajon ez a beszélgetés hová fog kilyukadni, mit hozunk belőle ki Te meg én.

Vegyük hogy ha csak napi tíz percet vesztegettem volna el a közösségi médiával naponta tíz évig (sajnos ez több volt..), és ha azt az időt valami értelmesre fordítottam volna, már rég anyanyelvű szinten beszélnék kínaiul és/vagy még három nyelven.

Számlált kedvelések, egymás körbe udvarlása, a virtuális szolidaritás, ami maga mögé utastja a valódi tetteket, vagy a "végletesen durva" letiltása valakinek? Az vagy, amit teszel? Akkor mik vagyunk, amikor ilyen virtuális csetepatékba bonyolódunk?

Ez a császár új ruhája modern változata.

Ideje megmondani ennek a szerencsétlen uralkodónak az igazat,  hogy de hiszen nincs is rajta semmi!

„- Nincs is ruha a császáron! - rivalgott fel végül a tengernyi tömeg. A császár nagyon megütközött ezen; maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta "Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!"

És még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén, a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát - a levegőt.” Hans Christian Andersen